Hétfő délelőtt van. Alig félórája keltem fel, megittam a forró kávém és leültem a laptop elé, hogy megnézzem a tegnapi meccsek végeredményét, mert a munka miatt lemaradtam mindenről, de olyan üresség jár át, amelyet nem is tudok szavakba önteni. Jól tudom mi ez és azt is, hogy miért van, mert nagyon ritkán, de rám tör ez az elemi erejű gyötrelem és kiírt belőlem minden más érzést, hogy végül a végtelen üresség átka béklyózza meg a szívem és a lelkem egyaránt.

Ki vagyok én? Egy ember, aki azt hiszi magáról, hogy képes érzelmek nélkül élni és nem kell neki komoly párkapcsolat, mert jelenleg a munka és a pénz hajszolása mindenek felett áll. Tudom, sokan vannak ezzel hasonlóan, de az én életemben öt évvel ezelőtt történt valami, ami megváltoztatott. Találkoztam valakivel, aki az első pillanatban rabul ejtett. Gyönyörű gesztenyebarna szemével, ha rám nézett, úgy éreztem, mintha a lelkembe látna, és nem voltam képes előtte leplezni hirtelen támadt érzéseimet. Az a tekintete, az a szempár azóta is minden alkalommal megigéz, újra meg újra rabul ejt, én pedig nem tudok és nem is akarok tenni ellene semmit, mert életem legszebb perceit élem át. A mosolya pedig maga volt az isteni megtestesülés, ha rám nevetett, akkor világ nevetett vissza rá. Úgy gondoltam, hogy egykor az emberek ilyennek láthatták az isteni Aphroditét, mint én őt, a titokzatos lányt, aki egy szempillantás alatt képes volt elcsavarni a fejem, minden szó, minden cselekedet nélkül.

Akkor kapcsolatban volt és én legyek bármilyen szemét alak is ezt az egyet tiszteletben tartottam akkor is és most is.

Sajnos csak ritkán találkoztunk, de olyankor mindig hevesen lüktetett a szívem, a torkomban gombóc keletkezett és a lábaim remegő tánca egy igazi sztepptáncost is alázatra kényszerítettek volna, ugyanakkor végtelen öröm és boldogság járt át, mert újra láthattam és hallhattam.

Majd jött a nyár és az a bizonyos este, amikor megláttam őt egy pultnál egymaga. A szívem minden eddiginél hevesebben vert, a torkomban a gombóc is a duplájára nőt és csak azért nem remegett úgy a lábam, hogy még menni tudtam, mert már túl voltam már néhány sörön és röviditalon. Odamentem és beszélgettünk, majd gyorsan kiderült, hogy szakítottak a barátjával és bennem felcsillant a reménysugár, ami új erőt adott. Nagyon szép és emlékekkel teli éjszakát töltöttünk el. Jót szórakoztunk és azóta is van egy közös dalunk, amit ha meghallunk, akkor egymás eszébe jutunk. Ezután találkoztunk még néhányszor és eltöltöttünk egymással egy csodálatos estét, amikor is nem csináltunk semmi mást, csak egy padon ülve lágy, szenvedélyes csókot leheltünk egymás nyakára, miközben éreztük, ahogy a másikon végigszalad a hideg és beleborzong, amikor az ajkak az érzékeny pontra érnek és lüktető érzésként áramlott a testünkben a vágy. Végül úgy öleltük egymást, mintha azt szerettük volna, hogy az a pillanat maradjon meg örökké és ne múljon el.

Sajnos már akkor tudtam, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, de a hirtelen jött boldogság elvakított és nem hagyta, hogy az eszem feltárja az igazságot. Egy szerelem nem múlik el nyom nélkül. Így volt ez az ő esetében is és azt hiszem természetes, hogy nem velem szeretett volna lenni, hanem szíve egykori választottjához ment vissza. A sok szép év, a sok közös emlék erősebb kötelék, mint egy újonnan jött boldogság, ami kitudja, hogy mit tartogatott volna számára.

Ezután teltek a hónapok és én sem nagyon hallottam felőle, de a keletkezett űr hosszan velem maradt. Majd belevetettem magam a nyár izzó valóságába, ahol a fülledt erotika úgy szippantott be, hogy szinte eszmélni sem tudtam. Ismét csak a munkáról és az élvezetről szólt az életem. Majd jött az a bizonyos nyári éjszaka, amikor ismét megpillantottam őt. Olyan volt, mint a sivatagban vergődő és a szomjhalál küszöbén álló ember látomása. Én is azt hittem, hogy csak egy jelenés, amely a mélyen bennem rejtőző, de elmúlni nem akaró érzés vetített elém, de rá kellett döbbennem, hogy Ő maga volt a valóság. Ott állt néhány méterre tőlem és beszélgetett valakivel. A lábaim a földbe gyökereztek és kivert a víz, ahogy a szívem heves vágtába kezdett. Nem tudtam mitévő legyek, mert a szív és az ész egymásnak feszültek. Jó volt annyi hónap után újra látni, de féltem, hogy ismét azok az érzések kerülnek a felszínre és a végén megint ottmaradok összetörve, üresen. Természetesen nem az eszem győzött.

Azon a nyáron és azóta sem történt közöttünk semmi. Amikor találkozunk váltunk néhány szót egymással, majd továbbállunk, mind a ketten a saját életünkkel foglalkozunk. Egy-egy találkozást követ egy kis sms váltás, de semmi egyéb. Ám én, minden egyes találkozás után megvívom a saját harcom a szívemmel, amely nem nyugszik és sír, hogy végül ismét teret adjon az ürességnek.

Az elmúlt években ez nagyjából így ment. A remény minden egyes találkozáskor feltámadt hamvaiból, mint egy valóságos főnixmadár, majd ismét belezuhan a pokol legmélyebb bugyrába. Ez idő alatt megtanultam elfogadni, hogy nem én leszek az, aki őt boldoggá fogja tenni, hanem maradok egy egyszerű barát, akivel évente egy-két alkalommal találkozik és beszélget, akivel volt egy szép nyári emléke, de semmi több.

Hétvégén ismét találkoztam vele. Amikor a pultnál ültem és bejött a közös barátainkkal már tudtam, hogy ez az este számomra keservesen fog végződni, de azért a néhány óra örömért akkor is megéri. Végül mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy eddig. Velem volt egész éjszaka, együtt szórakoztunk, de szinte csak testben volt ott. Egész végig egy másik srácot keresett és csakis utána epekedett. Amikor miatta könnyet is hullatott, akkor valami bennem is összeomlott. Még nem tudom, hogy mi, de éreztem, ahogy az arcán legördülő könnycseppekkel együtt bennem is megindult valami lefelé. Addig sosem láttam őt sírni és nem is szerettem volna, de ez is az élet egy újabb játéka velem és nem tudom, hogy mit leszek képes még elviselni.

Most csend van. Már elmúlt délelőtt tizenegy, de elég sötét van kint a borongós időjárás miatt, amely mintha belőlem fakadna és várná a tavaszi záport, amely lemossa fájdalmát, hogy utána ismét a napsütés melegítse fel a tájat. Egyre csak azon gondolkodom, hogy mit tehetnék? Mi az, amiért szinte bárki más csak én nem? Ezekre a kérdésekre azt hiszem, sosem kapom meg a választ. Már nem tudom, hogy mi lenne a jó. Sosem mondott semmit a velem kapcsolatos érzéseiről és talán ez a legrosszabb számomra. Az biztos, hogy az előttem álló napok borúsak lesznek, de a külvilágnak ezt nem szabad látnia. Elfojtom a bennem tomboló érzéseket és látszatra maradok ugyanaz, aki eddig is voltam. Majd lassan, ahogy múlnak a napok ismét az ész lesz az erősebb és megint felül tud kerekedni a szíven, hogy a vaspáncél ismét a helyére kerüljön. Azután pedig maradok egy olyan ember, aki nem hajszolja a szerelmet, mert tudom jól, hogy szeretni szerethetek, de igazán nem fogom tudni odaadni a szívem senkinek, csak neki, annak a lánynak, aki egy ártatlan tekintettel is képes a pislákoló parázsból egy elemi erejű tüzet szítani.