Hideg szél süvít a láthatáron feketéllő bércek felől, s az alacsony égbolt baljóslatú fekete köntösbe bújt, miközben hűvösen szemerkélő eső teríti be a poros utat körülöttem.

A lámpák fénye vad vibrálásba tör ki, amikor elhaladok alattuk, s a hátam közepén érzek egy láthatatlan tekintetet. Mereven markolom a biciklim kormányát, s a szívem vadul kalapál, miközben próbálom magamban eldönteni, hogy megfordulja-e vagy sem.

Előrepillantok, észreveszem, hogy hamarosan elhagyom a várost, és tekintetem az előttem elterülő sötétségben pásztáz. Valami nincs rendben, valami készül, de nem tudom mi. Kicsit gyorsabban kezdek tekerni, mert tudom, hogy jó két kilométert még meg kell tennem abban a veszett sötétben, ami úgy szippant be magába, mint a fekete lyuk a kozmikus részecskéket.

A világításom szinte semmit sem ér. A láthatatlan tekintetet még mindig ott érzem a hátam közepén, de most már nem merek megfordulni. Csak mereven nézem azt az utat, amit a lámpám fénye megvilágít.

Ekkor a bércek felől vad villámlás szakítja ketté a sötétséget. Vihar készül. Várom az újabb villanást, mert abban a pillanatban megvilágítja az előttem elterülő tájat. Ismét vad íveket rajzolnak az égi jelenségek az éjszaka színpadán, s ekkor a szemem sarkában egy árnyalak képe rajzolódik ki. Akaratlanul is odakapom a fejem, de a sötétség akkora már elnyelte.

Minden porcikám megremeg, és beleborzongok a gondolatba is, hogy mit láthattam. Elhitetem magammal, hogy a felvillanó fények árnyékkivetülése volt az, de mélyen rám tör a kétely mardosó érzése.

Egyre gyorsabban tekerek, de valahogy úgy érzem, hogy nehezen halad a bicikli. Lihegek, mintha egy emelkedőn mennék felfelé, és a görcsösen megfeszülő izmok tudatják velem, hogy nem fogják sokáig bírni ezt a tempót.

Veszett mennydörgés jelzi a közelgő vihart, és egyre intenzívebb az égi játék. Balról hajladozó akácfák árnyékai lejtenek óvatos táncot egy-egy villanás közepette.

Ekkor valami roppan, és odakapom a fejem. Ismét ott áll az emberi árnyék, és halovány fény csillan meg a szürkén izzó szemében. Elkapom a tekintetem, és remegve tekerek, miközben az arcomról patakozva csordogál az intenzíven hulló esővíz.

A mellkasom egyre csak szorít, és a levegő nehezen tölti fel a tüdőmet. A kétségbeesés érzése uralkodik el a testem felett.

Már látom! Ott van a ház, és ott van a fény a sötétben! Mégis olyan távolinak tűnik. Nem fogynak a méterek. Egy halk, de folyamatos szisszenést hallok, és néhány pillanat múlva már a biciklim hátsó kerekének a felnije kopog az aszfaltos úton. Nem merek leszállni. Pánikhangulat kezd eluralkodni rajtam, és egyre csak zihálok. A mellkasom szorít, és sípoló hanggal kapkodom a levegőt.

Leugrok a biciklimről és félredobom. Elkezdek szaladni. Ott van a fény jó száz méterre tőlem. Csak addig kell eljutnom.

A vadul tomboló szél letör egy korhadt ágat, ami pont a biciklimre zuhan. Ekkor csendes, rekedt nevetést hallok. Megtorpanok, körbenézek, de nem látom, honnan jöhetett. Keresem az emberi árnyalakot, de most azt sem látom. Ismét futni kezdek, miközben egyik kezemmel a fájdalmasan nyomó mellkasomat markolászom.

Még ötven méter! Már nem sok. Biztatom magam, de a tempóm egyre inkább lassul. Érzem, hogy az agyam is egyre kevesebb vért kap, és a tekintetem ködfátyolossá változik. Már csak homályos fényfolt a sötétségben, ami eddig a biztonságos fényt jelentette számomra.

Csak tíz méter, de nem bírom tovább. Megállok, és fél térdre rogyok. Négykézláb vonszolom magam tovább lassan, fáradtan. Ekkor cikázó villámok nyújtanak természetes fényt, és meglátom az ajtót. Mellette ott áll az árnyékalak, szürkén villogó szemekkel, és engem néz.

Kinyújtom a kezem a kilincs felé, de úgy érzem, mintha mázsás súlyokat aggattak volna rá. Az árnyékalak elkezd nevetni halk, rekedt hangon. Végül összeszedem az utolsó erőmet is, elkapom a kilincset, és az ajtó kitárul előttem.

Felülök az ágyban, és vadul, hörögve zihálok. A mellkasom nyom és szorít. A ruhám szinte átázott az izzadtságtól. Már megint ez az átkozott asztma!