Úgy 16 lehettem, mikor először írni kezdtem.
Ostoba gyerek fejjel nagyon szerelmes lettem.
S nem jöttek a szavak, a hangom is elapadt.
Mit mondani akartam a torkomon lent ragadt.
Szánalmas volt az egész, mert kullogtam én némán.
Nem értettem meg, hogy miért viselkedek ilyen bénán.
Ekkor ragadtam tollat, és egy darab papír fecnit,
S kiírtam magamból, mi belülről úgy feszít.
Célt nem ért az egész, csak emlék lett belőle.
Azóta visszanézve, tudom ez keltett életre.
Ez adott nekem erőt, erőt arra, hogy írjak,
Éljem tovább az életem, és mindent kibírjak. Mit leírok itt, emlékként megmarad.
Ha olvasod, talán téged is elragad.
Igazak a szavak, a hangok, az ütemek,
Belőlem jön, és átadom most neked.
Mit leírok itt, szárnyra kel a széllel,
Hallgasd csendben, talán rád talál egy éjjel. Lassan múltak az évek, és nem írtam szinte semmit,
Ekkor találkoztam vele, ki az életembe színt vitt.
Ismét írni kezdtem, az érzésekről és rólam,
Magamról, mit gondoltam, leírtam néhány sorban.
Az érzés sajnos elszállt, s vele minden remény,
A remény arra, hogy nem maradok ilyen kemény.
De megmaradok ilyennek, bárki bármit mond én legyintek.
Nem szégyellem magam, hisz nem gyötörnek már rémképek.
Most ismét írni kezdtem, mert rátaláltam magamra,
Gondolatok, érzések, mind megformálom szavakba.
Érezd te is mit alkotok, s talán velem hallhatod,
Hogy mit mondanak benned is legbelül a sóhajok. |